A 13 éves Richárd története
A 13 éves, daganatos kisfiú, Richárd édesanyja magával a pokollal azonosítja azt az időszakot, amelyen keresztül kellett menniük gyermekével. Ebben a periódusban a rémület, az ijedtség, a félelem és az elkeseredettség érzései váltották egymást. Ám ennek immáron 2 éve búcsút inthettek, hiszen a sok szenvedés meghozta gyümölcsét: legyőzték a rákot.
Milyen betegség támadta meg Richárdot?
„2009 őszén kezdődtek a panaszok. Richárd azt mondta, fáj a lába. Aztán egyre sűrűbben fájlalta, ami gyanús lett nekem. Elvittem a körzeti orvoshoz, aki növekedési fájásnak tudta be. Azonban amint telt-múlt az idő, a kisfiam mind jobban és jobban panaszkodott. Így elmentünk az Ortopédiai Klinikára Budapesten, ahol megállapították, itt valami sokkal komolyabb dologról van szó. A biopszia eredményeként kiderült, a fiam rákos: jobb combcsonti daganata van. Átkerültünk a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára, ott azonnal elkezdődtek a kezelések. Összesen 18 alkalommal kapott kemoterápiát.
2010 áprilisáig folyamatosan kezelték, utána pedig következett a műtét. 6 órán keresztül álltunk a műtő előtt, és rettegtünk, mikor jön ki a főorvos azzal a hírrel, hogy amputálni kell Richárd jobb lábát. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor kiderült, erre semmi szükség, hiszen kivették a combcsontot, amit protézissel pótoltak. Sajnos 2 hónappal később még egy beavatkozásra volt szükség, ekkor kapott a kisfiam csípőprotézist. 6 hétig volt derékgipszben.”
Mennyire volt nehéz a kisfiú felépülése?
„Richárd nagyon nehezen tanult meg újra járni. A gipsz is nehéz volt, emellett pedig meg kellett szoknia a műtét okozta változásokat, tulajdonképpen az új idegen testeket a szervezetében. Sokáig nem tudott ülni sem, csak feküdni. Rendszeresen gyógytornász segített neki abban, hogy újra megtanuljon járni. Kezdetben a gyógytornász látványától is sírva fakadt, hiszen úgy érezte, ő erre képtelen. Nem mert ránehezedni a műtött lábára. Noha tudta, hogy van ott neki valami, ám nem érezte.
A kemoterápiát eközben folyamatosan kapta. Ennek számtalan mellékhatása nehezítette meg a gyógyulását a rákos betegségből. Előfordult, hogy amikor lejárt egy kemoterápiás blokk, utána csak 3 héttel tudott lábra állni. Belázasodott, hányt, levert volt, begombásodott az egész szervezete. Felpuffadt a kis arca, a száját képtelen volt kinyitni, már nyelni sem tudott, és beszélni sem. Ő türelmesen viselte a fájdalmat, sohasem panaszkodott, de a vége felé látszott rajta, hogy egyre nehezebben viseli. Ennek ellenére végig erős volt benne az élni akarás vágya! Egyszer telefonon beszélt a nagymamájával, aki elsírta magát. Miután letették a telefont, Richárd csak ennyit mondott: jaj, ez a mama, miért sír? Hát egy kis lábfájásba nem lehet belehalni!”
Mit üzenne a hasonló gondokkal küzdő szülőtársainak?
Az a legborzasztóbb, amikor egy anyának végig kell néznie, hogy a gyereke rákos lesz, szenved, és ő tehetetlen, nem tud rajta segíteni. Ráadásul lepleznie kell végtelen bánatát, belül pedig érzi, hogy szétfeszíti az ideg, legszívesebben meghalna fájdalmában!
Amikor pedig történik valami pozitív dolog a sok szörnyűség közepette, hatalmas erőt tud adni az elkeseredett szülőnek. Hirtelen felcsillan a remény és erőt ad a továbbiakban.
A szülőknek én is csak azt tudom mondani, amit nekem is mindig mondanak: kitartás. Olyan emberek szokták ezt mondani, akik nem tudják, mi ez. Én viszont tudom, hogy mihez kívánom a kitartást sorstársaimnak.”
Egy évig tartottak a kezelések. Ez idő alatt Richárd és édesanyja alig volt otthon pár napot. A kisfiú kezelései 2 éve megszűntek. Bottal jár, hiszen azóta sokat nőtt, így 4 cm-el rövidebb lett a műtött lába. A kezelőorvos szerint szükség lesz egy korrekciós műtétre, amikor kicserélik a protézist egy növekedéshez igazodó protézisre, ám ahhoz el kell telnie a műtéttől számított 3,5 évnek. A legfőbb kérdés most az, hogy nyáron megkapja-e a vele növő protézist. Bízunk benne, hogy ez sikerülni fog.
Kívánjuk, hogy gyógyulj meg Richárd, és légy ezentúl nagyon boldog! Tudjuk, hogy megérdemled, hiszen bebizonyítottad, Te egy bátor fiú vagy
